Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs. A fákon madarak tanyáztak és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek. - Milyen jó itt! - kiáltották egymásnak. Egy nap aztán hazatért az óriás.

Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esz¬ten¬deig időzött nála. De hogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle se áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak. - Mit csináltok ti itt? - kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak. - Az én kertem az én kertem - mondta az óriás -, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem, hogy kívülem bárki is játsszék benne. - Magas fallal vette hát körül és kiakasztott egy táblát: A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Igen-igen önző óriás volt. Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az ország¬úton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek. - Milyen jó is volt odabent - mondogatták. Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy. - A tavasz megfeledkezett erről a kertről! - kiáltották -, így hát itt élünk majd egész éven át. A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét. - Pompás egy zug ez - mondta -, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég. - Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz - mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre -, remélem, majd csak megváltozik az idő. De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. - Túlságosan önző - mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között. Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá. - Azt hiszem, megjött végre a tavasz - mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett. És ugyan mit látott? Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömük¬ben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. - Kapaszkodj fel, fiacskám - biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt. És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett. - Mennyire önző voltam! - mondta. - Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. - És bizony nagyon bánta, amit tett. Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyere¬kek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is. - Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim - mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ. Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle. - De hát hol van az a kis társatok? - kérdezte az óriás. - Akit feltettem a fára. Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta. - Nem tudjuk, hova lett - felelték a gyerekek. - Elment már! - Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan - mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják hol lakik, és nem is látták ezelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott. Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette. - Hogy szeretném látni! - mondogatta. Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyör¬ködött a kertjében. - Sok szép virágom van - mondta -, de mégis a gyerek a legszebb virág. Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok. Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett. Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta: - Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát. - Ki merészelt sebet ütni rajtad? - kiáltotta az óriás. - Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté! - Megállj - felelte a gyerek -, mert az én sebeim a szeretet sebei. - Ki vagy te? - kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt. A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: - Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba. És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.
Oscar Wilde : Az önző óriás (Lengyel Balázs fordítása)
Bejegyezte:
Bejja
18:48

ma eldöntöttem valaki olyanról írok akiről még soha. Kb, 21 éve ismerem, kisebb nagyobb megszakításokkal de szem előtt tartva mi van a másikkal éltük az életünket.
Ha valaki a barátaim nevét kérdezné szerepelne a listán. Nem sok ilyen van.
Emlékszem szinte minden hülyeségre amit együtt csináltunk, a buliba szökésekre, ruhacserélgetésre, kutyasétáltatásra, pasikra, és csajos vitákra az akkori társaságból.
De azt hiszem most hogy felnőttünk (ez csak a korunkra értendő, az értelmi és érzelmi szintünk ugyanott maradt :))megértünk az igaziságra.
Oscar Wilde pontosan érti mire gondolok: "Ha akarom, ha nem, mindent el kell mondanom neked. Különös befolyásod van reám. Ha egyszer bűnt követnék el, idejönnék és bevallanám teneked. Te pedig megértenél."
Csak megköszönni tudom hogy vagy nekem:)
Azt hiszem minden barátomnak szánok egy napot:) Megérdemlik.

"Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, s tudod, hogy tudom, szeretsz, már nem a csillagok közt kereslek, de ott, ahol lehetsz, konyhában, ágyban – nem holdfényparton de ott, hol megjöhetsz, mégis, egyetlen csodámnak tartom, hogy szeretlek és szeretsz."

Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy konzerv-üveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjűkövekkel.
Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg.
Igen - volt a válasz.
Ezután elővett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött.
"És most" - mondta a prof, "vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok - a családod, a partnered, az egészséged, a gyerekeid - ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok, az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetőek a boldogságod érdekében. Vidd el a párodat táncolni. Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni.
Először a kövekre figyelj - azokra, amik igazán számítanak. A többi csak homok."...
Bejegyezte:
Bejja
12:33

A történelem ismétli önmagát, de mikor lesz egy kedves aranyos közepes játékosból, egy nagy arcú progamer, aki nem veszi észre, hogy tönkre vág egy csapatatot a saját egojával.
Olyan dühös vagyok, egy újabb csapat ami már nem az aminek indult, de nem is profi, mert ahhoz kevés. Nagyobb a rage-ben a fluktuáció mint a Mekiben...
Sajnálom...gyerekek és pöcsök. Szánalom. (nem a képen szereplőkre gondoltam)
Nekem a RAGE/ENDLESS:
Inzert
Bigtomi
NoFear
Advanced
Zen
a többi csak jövevény...pótlás.
good bye jómodor, önzetlenség, csapatszellem., ha nem sikerül felülkerekedned magadon...ez ilyen.