Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs. A fákon madarak tanyáztak és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek. - Milyen jó itt! - kiáltották egymásnak. Egy nap aztán hazatért az óriás.
Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esz¬ten¬deig időzött nála. De hogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle se áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak. - Mit csináltok ti itt? - kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak. - Az én kertem az én kertem - mondta az óriás -, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem, hogy kívülem bárki is játsszék benne. - Magas fallal vette hát körül és kiakasztott egy táblát: A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Igen-igen önző óriás volt. Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az ország¬úton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek. - Milyen jó is volt odabent - mondogatták. Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy. - A tavasz megfeledkezett erről a kertről! - kiáltották -, így hát itt élünk majd egész éven át. A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét. - Pompás egy zug ez - mondta -, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég. - Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz - mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre -, remélem, majd csak megváltozik az idő. De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. - Túlságosan önző - mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között. Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá. - Azt hiszem, megjött végre a tavasz - mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett. És ugyan mit látott? Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömük¬ben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. - Kapaszkodj fel, fiacskám - biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt. És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett. - Mennyire önző voltam! - mondta. - Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. - És bizony nagyon bánta, amit tett. Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyere¬kek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is. - Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim - mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ. Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle. - De hát hol van az a kis társatok? - kérdezte az óriás. - Akit feltettem a fára. Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta. - Nem tudjuk, hova lett - felelték a gyerekek. - Elment már! - Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan - mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják hol lakik, és nem is látták ezelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott. Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette. - Hogy szeretném látni! - mondogatta. Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyör¬ködött a kertjében. - Sok szép virágom van - mondta -, de mégis a gyerek a legszebb virág. Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok. Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett. Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta: - Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát. - Ki merészelt sebet ütni rajtad? - kiáltotta az óriás. - Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté! - Megállj - felelte a gyerek -, mert az én sebeim a szeretet sebei. - Ki vagy te? - kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt. A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: - Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba. És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.
Oscar Wilde : Az önző óriás (Lengyel Balázs fordítása)
ma eldöntöttem valaki olyanról írok akiről még soha. Kb, 21 éve ismerem, kisebb nagyobb megszakításokkal de szem előtt tartva mi van a másikkal éltük az életünket.
Ha valaki a barátaim nevét kérdezné szerepelne a listán. Nem sok ilyen van.
Emlékszem szinte minden hülyeségre amit együtt csináltunk, a buliba szökésekre, ruhacserélgetésre, kutyasétáltatásra, pasikra, és csajos vitákra az akkori társaságból.
De azt hiszem most hogy felnőttünk (ez csak a korunkra értendő, az értelmi és érzelmi szintünk ugyanott maradt :))megértünk az igaziságra.
Oscar Wilde pontosan érti mire gondolok: "Ha akarom, ha nem, mindent el kell mondanom neked. Különös befolyásod van reám. Ha egyszer bűnt követnék el, idejönnék és bevallanám teneked. Te pedig megértenél."
Csak megköszönni tudom hogy vagy nekem:)
Azt hiszem minden barátomnak szánok egy napot:) Megérdemlik.
"Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, s tudod, hogy tudom, szeretsz, már nem a csillagok közt kereslek, de ott, ahol lehetsz, konyhában, ágyban – nem holdfényparton de ott, hol megjöhetsz, mégis, egyetlen csodámnak tartom, hogy szeretlek és szeretsz."
Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy konzerv-üveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjűkövekkel.
Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg.
Igen - volt a válasz.
Ezután elővett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött.
"És most" - mondta a prof, "vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok - a családod, a partnered, az egészséged, a gyerekeid - ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok, az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetőek a boldogságod érdekében. Vidd el a párodat táncolni. Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni.
Először a kövekre figyelj - azokra, amik igazán számítanak. A többi csak homok."...
A történelem ismétli önmagát, de mikor lesz egy kedves aranyos közepes játékosból, egy nagy arcú progamer, aki nem veszi észre, hogy tönkre vág egy csapatatot a saját egojával.
Olyan dühös vagyok, egy újabb csapat ami már nem az aminek indult, de nem is profi, mert ahhoz kevés. Nagyobb a rage-ben a fluktuáció mint a Mekiben...
Sajnálom...gyerekek és pöcsök. Szánalom. (nem a képen szereplőkre gondoltam)
Nekem a RAGE/ENDLESS:
Inzert Bigtomi NoFear Advanced Zen
a többi csak jövevény...pótlás.
good bye jómodor, önzetlenség, csapatszellem., ha nem sikerül felülkerekedned magadon...ez ilyen.
Just A Perfect Day, Drink Sangria In The Park, And Then Later, When It Gets Dark, We Go Home. Just A Perfect Day, Feed Animals In The Zoo Then Later, A Movie, Too, And Then Home.
Oh It's Such A Perfect Day, I'm Glad I Spent It With You. Oh Such A Perfect Day, You Just Keep Me Hanging On, You Just Keep Me Hanging On.
Just A Perfect Day, Problems All Left Alone, Weekenders On Our Own. It's Such Fun. Just A Perfect Day, You Made Me Forget Myself. I Thought I Was Someone Else, Someone Good.
Oh It's Such A Perfect Day, I'm Glad I Spent It With You. Oh Such A Perfect Day, You Just Keep Me Hanging On, You Just Keep Me Hanging On.
You're Going To Reap Just What You Sow, You're Going To Reap Just What You Sow, You're Going To Reap Just What You Sow, You're Going To Reap Just What You Sow...
csak úgy rám tör, hogy nem akarom hogy elmenjen és jön a bőgés, általában csak csendben befele...de van hogy nem bírom benn tartani és akkor zokogós...
Persze az eszem tudja, hogy mennie kell, és hogy jó lesz nekünk, együtt.
És komolyan hiszek benne, hogy megcsinálja, és nemsokára tényleg mosoly jön és boldogság, és nincs messze a másfél órás repülőút..
de akkor is.
Ő a legjobb barátom, a szeretőm, a szerelmem, társam a nevetésben, a sírásban, aki meghallgat, aki nekem hisztizik, panaszkodik, aki miatt reggel érdemes a szemem kinyitni. Aki angyalmód alszik, álmában szólongat, megsimogat átölel, aki mérges, ha elfelejtek valamit, és nem szereti ha negatív vagyok. Ő a tollam, az angyalom, a cukrom, a kiskanalam, hatmilliárdosom, sonkás kockám, aki az életem már majdnem öt éve.
Most ott ül az asztalnál, hallgatja ahogy öcsiék taktikolnak, én nézem az x faktort, és befele sírva írom ezt a blogot.
Ha a jó isten csak egy kicsit is szeret minket, (elég negyedannyira mint mi egymást) akkor segít ezt az átmeneti időszakot átvészelni.
Kértem állambácsitól egyszeri beiskolázási segélyt, tekintettel arra, hogy Tibor fél éve már imitálni sem képes szülői mivoltját. Azt mondja nem megy a gyerek (ill. nem engedem) akkor Ő nem lesz az apja. (engedem) Mintha nem tudná hol lakik, és hogy hova kell jönni ha látni szeretné. Én a kiba trolimegállóból beszélgettem vele, úgy hogy ő fenn az ablakban álldogált, mert fel nem mehettem hozzá. Aztán nem érdekelt akartam látni, és mentem, tűzön vízen át. Kit érdekel a másik szülő ha a gyerekemről van szó. A másik meg, hogyha Lala soha többé nem akarja látni, akkor is neki kötelességei vannak a gyerekkel szemben. Sajnálom a haldokló édesanyját, megértem hogy baba született, de ennek a gyereknek is vannak jogai. És fél éve még egyik dolog sem állt fenn.
nyah ennyit erről, meglátjuk mi lesz. Félek a legrosszabb...mármint Tibornak.
Jobb téma.
Meli szalagavatós rucija itt:
Egy nagyon szembetűnő eltérés, hogy míg ez a hölgy egy kissé telt (bár csinos) ehhez a ruhához, Melikém úgy fest benne mint egy porcelánbaba. Mint Audrey Hepburn. A kontya Chignon konty lesz egy virággal és kész. Szegény kislányok aggatják magukra a feltűnőbbnél feltűnőbb ruhákat!! DE MINEK!!?? Aki szép , annak ez a ruha is elég. És Meli gyönyörű.
És ma évadzáró Vad Fruttik koncert. Kísérettel megyek nehogy elájuljak vagy valami. Úgyhogy ennek örömére tessék a kedvenc VF számom:
Az álmomnak volt egy mókás része, amit el is küldtem Zsuzsinak, aki mostanság nagy kedvencem a kollégáim közül. Igazi cukiság és karakánság egyben:)
"Kérlek szépen belemásztál az álmomba:) Az étkezőben egy ósdi hifitorony lemezjátszóján, Csajkovszkijt hallgattunk, (konkrétan a b-moll zongoraversenyt) ami valamiért átcsapott a hattyúk tavába. Mivel éppen végeztünk indultunk ki, és te bizonyítandó remek humorodat, menni fog ez neked felkiáltással a fő tételnél (herceg hercegnő táncikájánál) végig rángattál a folyosón ugrálva, majd állj kiállottál és megálltunk, mint aki éppen attitűdé pózba merevedik.:) Nos köszönöm, álmomban is rá kellett jönnöm a testem nem alkalmas a balettra:))))))"
Szeretnék aludni egy jót, csendben sötétben, csörgések, ébresztők, kukásautók, és reggel az élet nagy dolgait az ablak alatt megbeszélő nénik nélkül.
Nagy meleg, kánikula, 300,-Ft-os ásványvíz, elvétve érdemleges árusok. Zene alig, ahol színpad, ott csak a tipikus unalmas fogyaszthatatlan néptánc. (nem is olyan rég, láttam egy fiatal lányt és fiút ahogy táncra perdülnek a Szabó Balázs Band zenéjére a bor és pezsgőfeszten Budafokon, na ott láttam értelmét a néptáncnak.) Lehet a wamp-ot kellett volna választanunk. Főleg, hogy nem vagyok formában, már ami a fizikai formámat illeti.
Azért a jeges kávé finom volt.
Ah, a legkeményebb 14 percet vártam egy ásványvízre egy tök üres kávézó/étteremben az Anker közben. ITT senkinek nem ajánlom, az unott formájú kiszolgálószemélyzetet.
Régen írtam, és most sem az vezet hogy hírekkel számoljak be, annak aki még néha ide téved. Nem zavar már ha valaki utál és élvezi a problémáim növekedését, és valahol az sem ha valaki szeret és örül az örömömnek, problémáim csökkenésének.
Valahogy kifakultam, eltűnt az a Bejja aki ölt volna, ha csak az igazságtalanság apró csíráját is észreveszi. az elmúlt hetek történései sajnos igazolták a tényt miszerint a halfejűek nem vesztegették az idejüket a legutóbbi vereségük óta csak még erősebbek lettek, és minden kemény munkám ellenére újabb győzelemre törnek.
De!
És itt az a momentum, hogy bármi is lesz, ha a legrosszabb lesz, azokat az emlékeket mosolyokat, szavakat, apró sóhajokat, simogatásokat elrejtem abba az "Én féle üvegcsébe"*Daphne du Maurier és ha akarom csak kinyitom, és újraélem.
Most fáj és érthetetlen, és még nincs vége, nincs eredmény, még nincs semmi, csak a félelem.
Lehet minden csodás lesz, és nem sokára a csak mosolygunk ezen az ostoba szösszeneten, de az is lehet hogy a sebet majd hurcoljuk életünk végéig. És igenis van szerelem ami nem múlik el, amit meg kell ölni ahhoz hogy elmúljon.
mennem kell...ennyi.
És szeretjük egymást Balázzsal...ez van.
(a kép 3 napja készült, éppen úgy nézünk ki mint egy nem működő pár..jah...)
