Playful

Jó reggelt!

Hol volt, hol nem volt, messzi sivatag közepén álló palotájában élt egyszer egy király. Kapzsi király volt, csak úgy harácsolta a fényesebbnél fényesebb kincseket: aranyat, gyémántot, smaragdot, és minden egyéb drágaságot – legfőképpen azonban az ezüstöt szerette.

Ezüsttel hímzett palástjában üldögélt álló nap ezüsttrónusán, s folyton csak azon törte a fejét, hogyan tehetne szert még több ezüstre. Mert hogy szavamat ne feledjem, minél több ezüstöt kuporgatott össze, annál kapzsibbá vált.

Vénségére aztán odáig jutott, hogy önteltségében Ezüstkirálynak nevezte el magát, s egész palotáját ezüsttel boríttatta be. Ezüstből voltak a termek és a folyosók, ezüstből a szolgák szerszámai, ezüstből öntött illattalan virágok díszelegtek a királyi virágoskertben, s még a sivatag homokját is ezüstporral szóratta be szemhatárig, hogy amikor reggelenként kinéz ablakán, a legszebb látványban lehessen része.

Ha lehet, még a palota mellett hömpölygő lusta folyam vizét is ezüstté varázsolta volna, de erre már neki sem volt hatalma. Ám ha a színét nem is, nevét egy rendeletben azért mégis csak Ezüst-folyamra változtatta.

De ő még ezzel sem elégedett meg; telhetetlenségében minden álló nap az istenekhez fohászkodott, hogy fogadják kegyeikbe, és töltsék meg kincstárát a világ összes ezüstjével. Egyik éjszaka aztán álmot látott, amiben egy hatalmas madár emelkedett fel a sivatag homokjából, és városnyi méretű, színezüst tojást hagyott maga után.

Mikor a király felébredt, tüstént szolgái után kiáltott, mert bizonyosra vette, hogy álmát az istenek bocsátották rá kitartó fohászai jutalmául. Karavánt szereltetett fel negyven, élelemmel és aranyrudakkal megrakott tevével, kiválasztotta negyven legmarkosabb szerecsen testőrét, és még aznap útnak indult. Palotáját elhagyva előre dörzsölte a tenyerét, hogy milyen gazdag és híres király lesz, amikor rálel majd a kincsre.

Eleinte a lenyugvó Nap irányába haladt az Ezüst-folyam mentén, de három nap múlva a türelmetlen király parancsot adott a folyópart elhagyására. Hiába kérlelték emberei, hiába figyelmeztették a sivatagban rejlő ezernyi veszélyre, ő kapzsiságában hajthatatlan maradt.

Újabb három napon át vándoroltak a kietlen homokdűnéken át, a kegyetlenül perzselő Nap alatt, mikor is alkonyat idején egy hegyet pillantottak meg a távolban. S láss csodát, a hegy oldala ragyogó ezüstszínben tündökölt.

A király örömében összecsapta a tenyerét, mert biztosra vette, hogy a kegyes istenek közbenjárására máris rálelt az ezüstmadár tojására. Testőrei kimerültek voltak az egész napos vándorlástól, és arra kérlelték, hogy adjon nekik egy kis pihenőt, ám ő nem engedett. Így hát éjszaka is folytatták útjukat, mert a király kapzsiságában már másnap reggel magáénak akarta tudni a kincset.

Ám ahogy a hegy lábánál rájuk virradt, rémülten látták, hogy a csillogás bizony nem a tojástól származott. Haramiák egész serege táborozott a hegyoldalban, s a páncéljukon megtörő napfény ezüstözte be őket. Ahogy aztán meglátták a karavánt, tüstént lóra kaptak, és rájuk rontottak.

Hiába küzdöttek vitézül a szerecsen testőrök, egy perc sem telt bele, és mindannyiukat levágták. Vezérük parancsot adott a haramiáknak, hogy hajtsák el a karaván aranyrudakkal megrakott tevéit, és az Ezüstkirály elé rúgtatott. Végignézett a reszkető királyon, gúnyos mosollyal meghajtotta a fejét, aztán megfordította lovát és emberei után iramodott. Nem telt bele sok idő, a király már a lovak felverte porfelhőt sem látta.

Ott ált az Ezüstkirály étlen-szomjan a kietlen sivatag közepén, az egyre erősebben tűző Nap alatt. Tanácstalanságában végül úgy döntött, megnézi a haramiák táborhelyét, hátha maradt ott valami, amivel csillapíthatná egyre erősödő éhségét.

Felbaktatott a hegyoldalon, s ha ételt nem is, de egy obszidiánkövekkel kirakott kávájú sivatagi kutat talált, amiből legalább a szomját olthatta. Azután behúzódott egy szikla árnyékába, és balsorsán kesergett, ami miatt ilyen nagy bajba került; s ahogy ott üldögélt, a nagy melegtől lassan elbóbiskolt.

Csillagpalástba burkolózott már az égbolt, amikor felébredt. Megdörzsölte a szemét, és ámulva látta, hogy pár lépésre tőle, a földön egy ragyogó ezüsttojás fekszik. Nem volt ugyan olyan hatalmas, mint álmaiban, de halandó ember még így sem tudta volna karjaival körbeérni.

Azon nyomban kiröppent az álom a szeméből, és jókedvűen felpattant, hálát adva az isteneknek, akik mégis csak meghallgatták fohászait. Kitárt karral szaladt a tojáshoz, hogy megérintse, de a kút kávájában megbotlott, és a sötét vízbe esett. Mert nem ezüsttojás volt az, amit látott, hanem a kút hűs vizében fürdőző telihold, aki ijedtében ezer szilánkra tört, úgy menekült vissza égi birodalmába.

Kétségbeesetten kapálózott a vízben a király, de mindhiába – úszni nem tudott, és díszes selyemruhái kígyókként tekeredtek a testére. Csak süllyedt és süllyedt a fekete vízben, s már számot vetett életével, mikor egy áramlat magával ragadta.

Egy fürge patakocska sodrásába került, ami barlangokon és alagutakon keresztül kanyargott a sötétségben. Az alagutak mennyezete hamarosan megemelkedett, s a király végre levegőhöz jutott. Szerencséje folytán valahogy sikerült belekapaszkodnia egy ki tudja honnan odavetődő, vaskos faágba, és akkor már a vízbefúlás sem fenyegette.

Nem tudta, milyen sokáig tartott az út, mert a patakocska csak kanyargott a vaksötétben, és úgy tűnt, soha nem fog kibukkanni a felszínre. Néha derengő fényeket látott, amit barlangok mennyezetéről függő kék cseppkövek árasztottak, de olyan magasan voltak a cseppkövek, hogy nem tudott beléjük kapaszkodni. Végül, bármennyire félt is, felülkerekedett rajta a kimerültség, és elnyomta az álom.

Mikor felébredt, egy aprócska oázis tavának partján találta magát. A tóba keskeny folyó torkollott, s néhány kiszikkadt fa árválkodott körülötte.

A király hálát adott az isteneknek, és mivel szomjúság gyötörte, a vízhez hajolt. Ám a tavacskának keserű volt a vize, mint az ürömé, és az Ezüstkirály kétségbeesetten jött rá, hogy se étele, se itala, és még azt sem tudja, hogy merre van.

Bárcsak soha nem indultam volna el a palotámból, kesergett. Akkor nem lennék ekkora bajban, mint amilyenben most vagyok. Itt fogok éhen és szomjan halni a sivatag közepén, mint egy koldus, távolt az otthonomtól, ahol mindenem megvolt, s ahol király lehettem.

Így búslakodott az Ezüstkirály a névtelen oázisban, hátát egy fa törzsének vetve. Elindulni nem volt mersze, mert félt, hogy a kegyetlen sivatag elveszejti, de azt is tudta, hogy ha marad, előbb-utóbb étlen-szomjan vész. Végül aztán csak elszánta magát – egy lapos kavicson megpörgetett egy faágat, az istenek kegyelmére bízta magát, és elindult az ág kijelölte irányba.

Nappal a homokdombok árnyékában aludt, s éjszakánként haladt tovább, amikor enyhült a halálos forróság. Eleinte még számolta a napokat, de ahogy egyre elcsigázottabbá vált, nappalok és éjszakák összemosódtak előtte. Egy hajnalban aztán, amikor már teljesen lesoványodott, és szánalmas mivoltában nem is emlékeztetett egykori önmagára, csillogást pillantott meg a messzeségben.

Hát csodák csodája, ott tündökölt a pompázatos ezüsttojás. Akkora volt, mint egy város; friss szélben hajladozó, kókuszdióktól dúsan roskadozó pálmafák övezték, és tiszta, kék tó feküdt mellette, mint egy darabka földre hullott égbolt.

A király könnyezni kezdett megkönnyebbülésében, s mivel teljesen kiszáradt már a vándorlásban, vörös homokszemek peregtek a szeméből. Megmaradt erejét összeszedve továbbvánszorgott, ám hiába – a tojás egyre csak távolodott, és ő nem bírta utolérni. Egyszer aztán elhomályosult, és mintha a Nap szárította volna fel, hirtelen elenyészett.

Összetörten roskadt a homokba az Ezüstkirály, mikor rájött, hogy délibábot követett, és elátkozta magát a kapzsiságáért, ami a halálba vezette. Forrón tűzött rá a nap, és őt nem érdekelte többé semmiféle tojás: azért fohászkodott már csak az istenekhez, hogy kíméljék meg nyomorult életét, és vezessék vissza otthonába. Abban a pillanatban könnyű szellő támadt, ami friss víz illatát hozta magával.

A király erőt vett magán, tántorogva felemelkedett, és egy hosszú, kék szalagot pillantott meg nem is olyan távol, a homokdombok között. Ha délibáb, hát délibáb, de ha nem, akkor talán még van reményem hazatérni, gondolta, s reszketeg lábbal elindult a kék szalag felé.

S láss csodát, az nem csalta meg, mint a varázslatos ezüsttojás, hanem egyre szélesebbé vált. Amikor a folyó partjához ért – mert folyó volt az a sivatagot díszítő kék szalag - térdre rogyott, ivott a tiszt vízből, aztán a kimerültségtől mély álomba merült.

Sülő hús ínycsiklandó illatára ébredt, s amikor kinyitotta a szemét, három idegent pillantott meg maga mellett, akik egy jól megrakott tüzet ültek körül. A tűzön nyársra húzott birkacombot forgattak, annak volt ilyen finom illata. Nem messze egy kis bárka ringatózott a vízen, ami temérdek ezüsttel volt megrakva.

Az idegenek illőn köszöntötték a lerongyolódott királyt, és maguk mellé invitálták, hogy megosszák vele ételük. Elmesélték neki, hogy kereskedők, akik távoli országból hajóztak erre a vidékre, mert úgy hallották, hogy él itt egy kapzsi király, aki mindent megad egy kis ezüstért. Miközben aztán bárkájukkal a folyamon hajóztak, meglátták a parton fekvő szerencsétlent, és kikötöttek, hogy segítsenek neki.

A király szeméből örömkönnyek potyogtak, amikor rájött, hogy véget értek hányattatásai. A víz, aminek partján ültek, az Ezüst-folyam, s a három vándor kereskedő bárkáján könnyedén hazajuthat. Dehogy foglalkozott ő már a bárkán felhalmozott temérdek ezüsttel – csak azon örvendezett hogy hamarosan újra otthonában lesz. S amikor útra keltek, úgy húzta az evezőket, hogy útitársai igencsak elálmélkodtak buzgóságán.

Három nap, három éjszaka hajóztak napkelet felé a folyamon, s az egyik hajnalon a királyt csodálatos látvány fogadta. Mert a felkelő Nap, mint egy hatalmas madár, lassan kibontotta fényszárnyait a látóhatár mentén – s ahogy a magasba emelkedett, mint valami hatalmas, ezüst tojás, ott tündöklött alatta a palota.

Bizony hullottak a király szeméből a könnyek, amikor belépett a tróntermébe. Szolgái ráadták palástját, elfoglalta ezüsttrónusát, és maga elé hívatta a három kereskedőt. Azok reszketve borultak térdre, mikor megismerték, mert még emlékeztek rá, hogyan nevezték kapzsinak, és azt hitték, nyomban lefejezteti őket. Ám a király ehelyett annyi drágakővel halmozta el mindhármukat, ami sokkal többet ért a bárkájukon hozott ezüstnél.

Aztán kihirdette nagylelkű akaratát, amiről azóta is ismert az egész világ szegényei között: hatalmas szobrot öntetett az isteneknek; minden ezüstkincsét szolgáinak és őreinek ajándékozta, hogy még a legutolsó kisinas is dúsgazdag emberré vált a palotában; az Ezüst-folyamot Hajnal-folyamnak nevezte át; virágoskertjét pedig olyan illatos rózsákkal ültette be, hogy annak sehol nem akadt párja.

Egész élete során nem hagyta el többé otthonát, és olyan nagylelkű királlyá vált, hogy még nemzedékekkel később is emlegették hírét. Azóta is sok szegény ember keresi az Ezüstpalotát a sivatagban, abban reménykedve, hogy ott talán ők is meggazdagodhatnak, de bizony mondom nektek, még senkiről sem hallottam, akinek sikerült volna megtalálnia.