Playful

Réges-régen, az idők hajnalán, amikor a világ fiatal volt, az aranykoronás Nap és az ezüstarcú Hold még a földet járták. Pásztorai voltak az állatoknak – a Nap a világosság, a Hold pedig az éjszaka teremtményeinek – s olyan jól végezték a dolgukat, hogy akkoriban semmi viszálykodás nem volt a fajok között.

Fivérek voltak és költők mindketten, így hatalmuk révén tehetségük legjavával ruháztak fel az állatokat: a gepárdot kecsességgel, az elefántot bölcsességgel, a tigrist szépséggel, az antilopot ártatlansággal, és így tovább. Ám a foltos hiénát valahogy kifelejtették.

Szégyenkeztek is a hiénák sokáig, hogy nekik semmi nem jutott, amivel kitűnhetnének a többi állat közül. Végül királyuk bátorságot gyűjtött, és a Hold elé járult.

- Ó, nemes, ezüstarcú Hold – kezdte mondandóját. – Nézz végig az állatok között, s ámuldozz, mert mindegyikükben van valami, amit csodálni lehet. A gepárd kecses, az elefánt bölcs, a tigris szép, az antilop ártatlan. Csak mi, hiénák vagyunk szerencsétlenek, mert foltjaink rútak, hátsó lábaink rövidek, s ezért csak koslatunk, ráadásul bűzünk miatt elkerülnek a többi állatok. De mi is kerüljük őket, mert szégyelljük magunkat előttük.

Elgondolkozott a Hold a hiéna-király beszédén, és megsajnálta az elkeseredett állatot. Felkereste fivérét, a Napot, megtanakodták a dolgot, és harmadnapra magához hívta a hiéna-királyt.

– Király – mondta neki –, a gepárd kecses, az elefánt bölcs, a tigris szép, az antilop ártatlan. Mind csodálni való tulajdonságok. Ám neked engesztelésül, hogy kifelejtettünk az állatok közül, olyan ajándékot adok, ami felülmúlja mindezeket. Felruházlak téged – de egyedül csak téged, a királyt – a nevetés adományával.

A hiéna-király nagyon megörült, amikor ezt hallotta, s onnantól kezdve a hiénáknak nagy becsülete volt a földön. Az állatok versengve törekedtek rá, hogy megörvendeztessék a királyt, mert csengő kacagása visszhangot vert a szívükben, és fiatalságot varázsolt inaikba.

Ám ahogy az idő telt, és a világ is cseperedni kezdett, megjelent a vidéken az emberek faja. Kegyetlen nép volt. Városokat emelt a pusztában, s válogatás nélkül vadászta az állatokat, és egymást. Tetteiktől elszomorodva a Nap és a Hold elhagyták a földet, és felszálltak az égi világba.

Onnantól kezdve nem volt pásztora az állatoknak. S ahogy múlt az idő, már nem törekedtek arra, hogy megörvendeztessék a hiéna-királyt; helyette inkább eltanulták az embertől annak tulajdonságait. A gepárd kecsességét megrontotta a vérszomj, az elefánt bölcsességét a lustaság, a tigris szépségét a gőg, az antilop ártatlanságát a gyávaság – s a hiénák szívét az irigység.

Irigykedtek a királyukra is, aki – bár rég elfelejtette már, kitől kapta őse az ajándékát – a Holdra nézve minden éjjel csengőn kacagott. Irigyelték tőle nevetését, nem bírták elviselni, hogy csak királyuk rendelkezik az adománnyal, s ostobaságukban végül arra jutottak, hogy ha megízlelnék a húsát, ők is megtudhatnák a nevetés titkát. Így történt, hogy egy éjjel összegyűltek, királyukra rontottak és utolsó porcikájáig felfalták.

Azon az éjjelen az ezüstarcú Hold nem hallotta a hiéna-nevetést, ezért letekintett a földi világra. Amikor meglátta, mi történt, ezüst sikolyt hallatott dühében, amitől az állatok nyüszítve kucorodtak össze félelmükben, és az emberek rémálmokat láttak városaikban.

S a Hold megátkozta a hiénák nemzetségét. Szívükbe ültette az irigység mellé a gepárd vérszomját, az elefánt lustaságát, a tigris gőgjét, az antilop gyávaságát.

Ám hogy ártatlan királyukat kiengesztelje, lelkét magához emelte az égbe, csillagokból álló udvartartása közé. A hiéna-király azóta is ott van; csengő hangon kacag, s ezzel örök fiatalságot varázsol a Hold szívébe. Nevetését a földön csak a hiénák hallják éjjelenként, akik irigyen próbálják meg utánozni – ám hiába, mert csak vihogni tudnak, amitől minden élő szívébe undor költözik.

Ezért vált kitaszítottá a hiénák faja állatok, és emberek között."