Playful

Nem politizálok, már nem érdekel, apró kis életem gondjai felett, hogy mit művelnek a nagyok, mert esélyem sincs megváltoztatni azt. Csak próbálok túlélni, megélni, élni. Persze nincs ekkora baj, hiszen van hol laknom, van mit ennem, van kivel leélnem az életem. Nem is mozgat, hogy Gyurcsány, Orbán, vagy Demszky mit is tesz, hogy ordít, kit támad. Már csak mosolyogva nézem, hogy a kislányom számtech tanára zsidózik az iwiw-en, már az sem bosszant, hogy a majd 250 Ft-os jegyemért retket és bűzt kapok a BKV járatain. Csak próbálok örülni, annak, ami jut. Barátságoknak, szerelemnek, gyerekeknek és azoknak az Embereknek (a nagybetű nem véletlen) akik próbálnak tenni, összekovácsolni. És nincsenek kevesen. Csak nehéz őket észrevenni. 4000-en biztosan voltak szombaton, a Lánchídon. Nem tüntettek, nem zavarogtak, nem kiáltozták hogy "monnyonle". Egyszerűen csak jól érezték magukat, részei lettek valaminek, ami nem szólt semmi másról, csak az összetartozásról, a helyről ahol élünk, a folyóról amin/ami alatt nap nap után átkelünk, mi budapestiek. Nem akarok közhelyeket leírni,(bár biztosan sikerül), hogy aki ott volt az tudja miről beszélek, és biztos vagyok benne, hogy egy elenyésző százaléka a résztvevőknek az ingyen esernyőért ment. De hiszem, hogy ez tényleg elenyésző százalék. És Mi, aki a többség volt ott, majd mindentudó mosollyal nyitjuk ki az ernyőinket egy esős napon a város bármely pontján, és jóleső érzéssel vesszük majd tudomásul, ha látunk másnál ugyanolyat, hogy bizony összetartozunk.

Egyszer, pár éve véletlenül álltam be a hősök terén a peace jel fáklyás megelevenítésén. És azóta minden évben próbálok eljutni oda. Ugyanezért az érzésért. Amikor valami jóért leszünk egy. Származástól, nemtől, kortól függetlenül. Csak azt tudnám, miért baj manapság az idealizmus??????