Azt hitte, már soha nem fogja elérni a tisztást. Hosszú volt az út,
nem is emlékezett rá, mennyire. No persze, amikor utoljára járt itt,
fiatal volt, szinte még gyerek, tele erővel és tettvággyal. Lényegében ő
volt a legerősebb az egész világon. Most csak egy kimerült, haldokló
öregember, aki kantárszáron vezeti málhás szamarát.
A kis tisztás nem változott. Ősi tölgyfák övezték, összekapaszkodó
ágaikon barna, meg rézvörös levelekkel, földjét megsárgult fű borította.
Egyetlen gyík nem neszezett a közelben, egyetlen madár nem csiripelt az
ágakon. Az üreg közelsége miatt, gondolta az öregember. Az állatok
megérzik.
A tisztás szélén lemálházta a szamarat, a zsákokat meg a
vizestömlőket a fához támasztotta, és melléjük rakta a vaskondért.
Megsimogatta az állat hátát, egy ideig tűnődött, aztán nagyot húzott a
tomporára. A szamár hálásan iázva iramodott neki az erdőnek. Úgysem lesz
már szükség rá, figyelte az öregember, az oktalan állat meg csak éljen,
élvezze a szabadságot.
A tisztás közepére sétált, óvatosan belenézett a kövekkel
körberakott, malomkeréknyi üregbe. A sötétség sűrű volt, csak egy-két
távoli csillag pislákolt odalent. Amikor még minden olyan egyértelmű
volt, gondolkodás nélkül aláereszkedett, most azonban kirázta a hideg a
látványtól.
Visszasétált a tisztás szélére, szedett egy ölnyi száraz gallyat, meg
néhány karvastag ágat és tüzet rakott. Megvárta, míg az ágak parázzsá
omlanak, felállította az állványt, ráakasztotta a vaskondért. Az egyik
tömlőből tejet öntött bele; amikor felforrt, hajdinát szórt hozzá. Nagy
gonddal kavargatta az illatozó kását; amikor elkészült, levette a
kondért az állványról, és a tűz mellé rakta. Leült a földre, egy gallyal
a parazsat piszkálta, és néha az üregre sandított.
Hamarosan kötél repült ki a mélyből, kis kampóval, ami egy kőbe
akadt. Szuszogás és mormogás visszhangzott odalentről, és méternyi
magas, zömök kis ördög mászott ki zsörtölődve az üregből. Arca sötét
volt és barátságtalan, szeme fekete és szúrós, hétsingnyi szakállát
derékszíjába tűrte. Durva szarvasbőr nadrágot viselt, fekete szőrrel
borított felsőtestén bőrmellényt, a lábán farkasbőr bocskort.
Hétszűnyű bezzeg ugyanolyan, gondolta az öregember.
A Kapanyányimonyók morogva és szuszogva körbejárta a tüzet, és
belesett a fazékba. Megcsóválta a fejét, aztán derékszíjába akasztotta
két hüvelykujját, peckesen előretolta szőrös hasát és gúnyosan
felmordult.
– Úgy látom, főzni azóta sem tanultál meg.
Az öregember felvonta a szemöldökét. Az ördög elfintorodott.
– Főzés után le kell takarni egy fedővel, jobban kijön az íze. De mit
várok én, aki ezer éve ügyeli odalent az üstöket, egy hozzád hasonló
perc-emberkétől.
Az öreg az ördögöt figyelte, de nem szólt. A Hétszűnyű állt még egy
darabig fintorogva, aztán legyintett, és lehuppant a fűbe, a parázs
túloldalán.
– Mindegy – morogta. – Jó lesz így is, ha kicsit meghűl. Az olyan
dolgoktól, mint egymás földhöz csapkodása, meg a másik hasáról evés,
szerintem eltekinthetünk.
Végigmérte az öregembert és kárörvendően elvigyorodott.
– Nem érezném nagy kihívásnak, ha egy hozzád hasonló vénséget kellene elfenekelnem.
Az öreg nem haragudott meg. Gonoszkodjon csak. Azok után, amiket annak idején vele tett, meg is érdemel ennyit.
Rézkanalat húzott elő az egyik zsákból, és az ördögnek nyújtotta.
– Tessék – mondta. – Jó újra látni.
Kapanyányimonyók félrehajtotta fejét, és gyanakodva húzta össze busa
szemöldökét. Felhorkantott, mintha valami ritka otromba tréfát hallott
volna, és elvette a felé nyújtott kanalat.
– Na ide figyelj – mondta mogorván. – Nyilván nem véletlenül jöttél
vissza és főzted a kását. Bökd ki, mit keresel itt, de ha elkezdesz
nekem udvariaskodni, a fejedre borítom a kondért.
– Elfáradtam – sóhajtotta az öreg. Az ördög egy ideig várakozóan
nézett rá, aztán megvonta a vállát, és maga elé húzta az üstöt.
Csettingetve kanalazta be az ételt, úgy tűnt, mégsem volt annyira
ellenére az íze; mikor befejezte, busa fejét a kondérba dugta és
fényesre nyalta a belsejét. Elégedetten hátradőlt, mellénye belső
zsebéből pipát vett elő, meg egy kis bőrszütyőben dohányt, és
rágyújtott. Pöfékelt két-három kénkőszagút a fák koronája felé, böfögött
egy jóízűt, aztán az öregre nézett.
– Elfáradtál – mondta. – Csak nem az élettől?
Az öregember tétován bólintott. Az ördög a szemét forgatta.
– Minden szót úgy kell kihúzni belőled? – morogta. Mondj valamit, ha
már megidéztél, mindjárt ránk esteledik, nekem meg van még egy-két
kisebb elintéznivalóm odalent, egy bizonyos sárkány palotájában. Milyen
volt az az élet?
– Bonyolult – nézett a tűzbe az öregember. – Nagyon bonyolult… –
hallgatott még egy kicsit, és a parazsat piszkálgatta, de aztán rátalált
a szavakra.
– Tudod, amíg mindent erőből kellett elintézni, addig semmi baj nem volt. Verekedés, birkózás, harc…
– Emlékszem, emlékszem – fintorodott el a Hétszűnyű, és megvakarta szőrös hasát. Az öregember sejtette, ugyanarra gondolnak.
– Szóval, hogy is mondjam – folytatta. – Voltak egyszerű elvek, amik
szerint éltem. Amik mindig beváltak. Nem sokat kellett hozzájuk
gondolkodni, az élet mégis ment, mint a karikacsapás. Aki gonosz, azt
levágni, aki gyenge, azon segíteni, aki szép, azt szeretni. Aztán
meglett a fele királyság, meg a házasság, és az egész nem ért többé
semmit. Nem voltam felkészülve. Uralkodni, felelősnek lenni, törvényeket
hozni, mindig bölcsnek lenni. Bárók, meg udvaroncok, meg parasztok,
mindenféle népség, és nem volt már egyértelmű ki a gonosz, ki a jó, és
aki szép volt, sokszor abban rejlett a legnagyobb aljasság. Nem is
tudom. Minden olyan zavaros lett. Tudod te, hány éjszakán keresztül
forgolódtam és gondolkoztam azon, kivé is kellene válnom, és hogyan
kellene viselkednem? A végén már azt hittem, belezavarodok. És amikor
néha úgy tűnt, találtam valami megoldást, másnap nem működött. Földhöz
vágni sem lehetett senkit, ellenkezett volna az udvari etikettel, pedig
hidd el, nagyon sokszor megfordult a fejemben, hogy földhöz vágok
mindent, legelsőnek a koronámat, és otthagyom az egészet. De nem
lehetett. Elvileg én voltam a jó. Aztán megöregedtem. És az elvek, amik
szerint éltem… Aki addig voltam… Egyszerűen nem voltak elég. Nem voltam
elég. Nem tudom, érted-e, el tudom-e magyarázni rendesen, de…
– Értem – mondta Kapanyányimonyók.
– Tényleg? – kérdezte az öregember.
– Tényleg. Évezredek tapasztalatát hordozom, és sok alvilági
beszélgetést hallottam. Sok, sok beszélgetést. Nem te vagy az első
idealista, aki a szép álomvilágából kiszakítva nem tud mit kezdeni a
valódi élettel. Tudod, mit szoktam mondani a magadfajtákra? Gyerekek
vagytok, akik nem tudtak felnőni. Nekem könnyű. Ördög vagyok. Bennem
születéstől megvan a furfang, és az az életrevalóság, ami belőletek
hiányzik. Néha sajnállak benneteket. Néha egy kicsit csodállak is, bár
az ellenségeim vagytok. De a sorsotokat, hát, azt nem irigylem.
– Úgy – mondta az öregember. – Úgy.
Sokáig üldögéltek csendben. Lassan rájuk esteledett, a fák lombjai
árnyékot vetettek az arcukra. Végül a Kapanyányimonyók törte meg a
csendet. Kiverte a hamut a pipájából, és felállt.
– No jó, meghallgattalak – morogta. – És most mit akarsz kezdeni magaddal?
– Hát – mondta az öregember –, először csak azért jöttem ide, hogy a
halálom előtt lássak egy ismerős arcot a régiek közül. Bárkit. Téged.
Hogy emlékezzek rá, milyen volt az az élet, amit szerettem, mert sokszor
már az is megfordult a fejemben, nem is volt igaz az egész. De most
eszembe jutott, hogy… Talán levihetnél magaddal. Ott egyszerűek a
dolgok. Paloták, griffek, királylányok, sárkányok, viaskodás…
Az ördög kétkedve nézett rá.
– Öreg vagy és gyenge. Egy napot nem élsz túl. Az első sárkány lecsap, mint egy legyet.
Az öreg nehézkesen feltápászkodott.
– Nem baj – nézett az ördögre. – Még az is jobb. És amúgy is, nincs miért visszamennem.
Kapanyányimonyók felsóhajtott.
– Hát, egy ördög elvileg természeténél fogva nem tehet szívességet,
de… Egye fene. Majd úgy értelmezem, hogy a halálba segítettem egy régi
ellenségemet, és akkor nem lehet belekötni. Ami jobban belegondolva,
igaz is.
Aztán megvakarta a szőrös hasát és az öregre sandított.
– Te, azt a kondért nekem adod? Tudnám mire használni.
– Neked, neked – felelte az tompán, mintha nem is hallotta volna a
kérdést. Mereven bámulta az üreget, ami feketébb volt a legsötétebb
éjszakánál. Megborzongott.
– Induljunk minél hamarabb. Kezd hűvös lenni. És mielőtt meghalok, még szembe akarok nézni egy sárkánnyal.
Amikor kicsi voltam, egy másik század második felében, a szüleim miután kicsináltam őket a hosszú órákon keresztül történő "apuanyuuuuuuuuuuuuuuolvassálmesét" szóösszetétellel, úgy döntöttek a meselemezek hallgatása lesz a megoldás meseolvasásban megfáradt szellemüknek.
Ezek közül az egyik nagy kedvenc az Óz a nagy varázsló volt. Mindig is kíváncsi voltam, honnan jött az az öregember aki hülyére vette a mese összes szereplőjét!
Hát a Disney kitett magáért! Látványos kellemes, és élvezhető! Sokak szerint giccses,no de miért ne lehetne az EZ EGY MESE!!!!!!! Persze hogy tele van színessel, széppel, kellemessel, és varázslattal.
Ne várjunk semmi mást, mint amit nyújtani tud, szárnyasmajmokat, boszorkányokat, mumpicokat, sárgautat és smaragdvárost! Egy erős hatosra érdemes.
Annyi jó új rajzfilm sorozat van, miért kell a mostani kicsiknek a már az én gyerekkoromban is gagyinak számító 80 nap alatt a föld körül Willy Foggal c. animált sz*rt nézniük. A magyar népmesék megállja a helyét most is, na de ezek a francia/olasz izék kihoznak sodromból. Régebben a keradókon is bedobtak egy két spongyabobot vagy pókembert, ma reggel meg bámulhatom a hupikék nyomoroncokat vagy Willy-t 2013-ban!! Sose hallottak ezek pl Gravity Falls-ról? Na ha ti sem akkor itt van egy kis ízelítő:
Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs. A fákon madarak tanyáztak és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek. - Milyen jó itt! - kiáltották egymásnak. Egy nap aztán hazatért az óriás.
Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esz¬ten¬deig időzött nála. De hogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle se áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak. - Mit csináltok ti itt? - kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak. - Az én kertem az én kertem - mondta az óriás -, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem, hogy kívülem bárki is játsszék benne. - Magas fallal vette hát körül és kiakasztott egy táblát: A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Igen-igen önző óriás volt. Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az ország¬úton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek. - Milyen jó is volt odabent - mondogatták. Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy. - A tavasz megfeledkezett erről a kertről! - kiáltották -, így hát itt élünk majd egész éven át. A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét. - Pompás egy zug ez - mondta -, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég. - Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz - mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre -, remélem, majd csak megváltozik az idő. De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. - Túlságosan önző - mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között. Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá. - Azt hiszem, megjött végre a tavasz - mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett. És ugyan mit látott? Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömük¬ben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. - Kapaszkodj fel, fiacskám - biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt. És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett. - Mennyire önző voltam! - mondta. - Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. - És bizony nagyon bánta, amit tett. Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyere¬kek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is. - Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim - mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ. Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle. - De hát hol van az a kis társatok? - kérdezte az óriás. - Akit feltettem a fára. Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta. - Nem tudjuk, hova lett - felelték a gyerekek. - Elment már! - Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan - mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják hol lakik, és nem is látták ezelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott. Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette. - Hogy szeretném látni! - mondogatta. Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyör¬ködött a kertjében. - Sok szép virágom van - mondta -, de mégis a gyerek a legszebb virág. Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok. Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett. Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta: - Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát. - Ki merészelt sebet ütni rajtad? - kiáltotta az óriás. - Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté! - Megállj - felelte a gyerek -, mert az én sebeim a szeretet sebei. - Ki vagy te? - kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt. A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: - Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba. És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.
Oscar Wilde : Az önző óriás (Lengyel Balázs fordítása)
A képen Melkóm mint mese.tv, Dani (Balázs öccse) mint egérke, a United Way gyermeknapon. Szeretem ezt csinálni. Ha minden hétvégén lenne ilyen minden hétvégén dolgoznék az egyszervoltos Andikának. Mert Őt nem, lehet nem imádni.
Hol volt, hol nem volt, messzi sivatag közepén álló palotájában élt egyszer egy király. Kapzsi király volt, csak úgy harácsolta a fényesebbnél fényesebb kincseket: aranyat, gyémántot, smaragdot, és minden egyéb drágaságot – legfőképpen azonban az ezüstöt szerette.
Ezüsttel hímzett palástjában üldögélt álló nap ezüsttrónusán, s folyton csak azon törte a fejét, hogyan tehetne szert még több ezüstre. Mert hogy szavamat ne feledjem, minél több ezüstöt kuporgatott össze, annál kapzsibbá vált.
Vénségére aztán odáig jutott, hogy önteltségében Ezüstkirálynak nevezte el magát, s egész palotáját ezüsttel boríttatta be. Ezüstből voltak a termek és a folyosók, ezüstből a szolgák szerszámai, ezüstből öntött illattalan virágok díszelegtek a királyi virágoskertben, s még a sivatag homokját is ezüstporral szóratta be szemhatárig, hogy amikor reggelenként kinéz ablakán, a legszebb látványban lehessen része.
Ha lehet, még a palota mellett hömpölygő lusta folyam vizét is ezüstté varázsolta volna, de erre már neki sem volt hatalma. Ám ha a színét nem is, nevét egy rendeletben azért mégis csak Ezüst-folyamra változtatta.
De ő még ezzel sem elégedett meg; telhetetlenségében minden álló nap az istenekhez fohászkodott, hogy fogadják kegyeikbe, és töltsék meg kincstárát a világ összes ezüstjével. Egyik éjszaka aztán álmot látott, amiben egy hatalmas madár emelkedett fel a sivatag homokjából, és városnyi méretű, színezüst tojást hagyott maga után.
Mikor a király felébredt, tüstént szolgái után kiáltott, mert bizonyosra vette, hogy álmát az istenek bocsátották rá kitartó fohászai jutalmául. Karavánt szereltetett fel negyven, élelemmel és aranyrudakkal megrakott tevével, kiválasztotta negyven legmarkosabb szerecsen testőrét, és még aznap útnak indult. Palotáját elhagyva előre dörzsölte a tenyerét, hogy milyen gazdag és híres király lesz, amikor rálel majd a kincsre.
Eleinte a lenyugvó Nap irányába haladt az Ezüst-folyam mentén, de három nap múlva a türelmetlen király parancsot adott a folyópart elhagyására. Hiába kérlelték emberei, hiába figyelmeztették a sivatagban rejlő ezernyi veszélyre, ő kapzsiságában hajthatatlan maradt.
Újabb három napon át vándoroltak a kietlen homokdűnéken át, a kegyetlenül perzselő Nap alatt, mikor is alkonyat idején egy hegyet pillantottak meg a távolban. S láss csodát, a hegy oldala ragyogó ezüstszínben tündökölt.
A király örömében összecsapta a tenyerét, mert biztosra vette, hogy a kegyes istenek közbenjárására máris rálelt az ezüstmadár tojására. Testőrei kimerültek voltak az egész napos vándorlástól, és arra kérlelték, hogy adjon nekik egy kis pihenőt, ám ő nem engedett. Így hát éjszaka is folytatták útjukat, mert a király kapzsiságában már másnap reggel magáénak akarta tudni a kincset.
Ám ahogy a hegy lábánál rájuk virradt, rémülten látták, hogy a csillogás bizony nem a tojástól származott. Haramiák egész serege táborozott a hegyoldalban, s a páncéljukon megtörő napfény ezüstözte be őket. Ahogy aztán meglátták a karavánt, tüstént lóra kaptak, és rájuk rontottak.
Hiába küzdöttek vitézül a szerecsen testőrök, egy perc sem telt bele, és mindannyiukat levágták. Vezérük parancsot adott a haramiáknak, hogy hajtsák el a karaván aranyrudakkal megrakott tevéit, és az Ezüstkirály elé rúgtatott. Végignézett a reszkető királyon, gúnyos mosollyal meghajtotta a fejét, aztán megfordította lovát és emberei után iramodott. Nem telt bele sok idő, a király már a lovak felverte porfelhőt sem látta.
Ott ált az Ezüstkirály étlen-szomjan a kietlen sivatag közepén, az egyre erősebben tűző Nap alatt. Tanácstalanságában végül úgy döntött, megnézi a haramiák táborhelyét, hátha maradt ott valami, amivel csillapíthatná egyre erősödő éhségét.
Felbaktatott a hegyoldalon, s ha ételt nem is, de egy obszidiánkövekkel kirakott kávájú sivatagi kutat talált, amiből legalább a szomját olthatta. Azután behúzódott egy szikla árnyékába, és balsorsán kesergett, ami miatt ilyen nagy bajba került; s ahogy ott üldögélt, a nagy melegtől lassan elbóbiskolt.
Csillagpalástba burkolózott már az égbolt, amikor felébredt. Megdörzsölte a szemét, és ámulva látta, hogy pár lépésre tőle, a földön egy ragyogó ezüsttojás fekszik. Nem volt ugyan olyan hatalmas, mint álmaiban, de halandó ember még így sem tudta volna karjaival körbeérni.
Azon nyomban kiröppent az álom a szeméből, és jókedvűen felpattant, hálát adva az isteneknek, akik mégis csak meghallgatták fohászait. Kitárt karral szaladt a tojáshoz, hogy megérintse, de a kút kávájában megbotlott, és a sötét vízbe esett. Mert nem ezüsttojás volt az, amit látott, hanem a kút hűs vizében fürdőző telihold, aki ijedtében ezer szilánkra tört, úgy menekült vissza égi birodalmába.
Kétségbeesetten kapálózott a vízben a király, de mindhiába – úszni nem tudott, és díszes selyemruhái kígyókként tekeredtek a testére. Csak süllyedt és süllyedt a fekete vízben, s már számot vetett életével, mikor egy áramlat magával ragadta.
Egy fürge patakocska sodrásába került, ami barlangokon és alagutakon keresztül kanyargott a sötétségben. Az alagutak mennyezete hamarosan megemelkedett, s a király végre levegőhöz jutott. Szerencséje folytán valahogy sikerült belekapaszkodnia egy ki tudja honnan odavetődő, vaskos faágba, és akkor már a vízbefúlás sem fenyegette.
Nem tudta, milyen sokáig tartott az út, mert a patakocska csak kanyargott a vaksötétben, és úgy tűnt, soha nem fog kibukkanni a felszínre. Néha derengő fényeket látott, amit barlangok mennyezetéről függő kék cseppkövek árasztottak, de olyan magasan voltak a cseppkövek, hogy nem tudott beléjük kapaszkodni. Végül, bármennyire félt is, felülkerekedett rajta a kimerültség, és elnyomta az álom.
Mikor felébredt, egy aprócska oázis tavának partján találta magát. A tóba keskeny folyó torkollott, s néhány kiszikkadt fa árválkodott körülötte.
A király hálát adott az isteneknek, és mivel szomjúság gyötörte, a vízhez hajolt. Ám a tavacskának keserű volt a vize, mint az ürömé, és az Ezüstkirály kétségbeesetten jött rá, hogy se étele, se itala, és még azt sem tudja, hogy merre van.
Bárcsak soha nem indultam volna el a palotámból, kesergett. Akkor nem lennék ekkora bajban, mint amilyenben most vagyok. Itt fogok éhen és szomjan halni a sivatag közepén, mint egy koldus, távolt az otthonomtól, ahol mindenem megvolt, s ahol király lehettem.
Így búslakodott az Ezüstkirály a névtelen oázisban, hátát egy fa törzsének vetve. Elindulni nem volt mersze, mert félt, hogy a kegyetlen sivatag elveszejti, de azt is tudta, hogy ha marad, előbb-utóbb étlen-szomjan vész. Végül aztán csak elszánta magát – egy lapos kavicson megpörgetett egy faágat, az istenek kegyelmére bízta magát, és elindult az ág kijelölte irányba.
Nappal a homokdombok árnyékában aludt, s éjszakánként haladt tovább, amikor enyhült a halálos forróság. Eleinte még számolta a napokat, de ahogy egyre elcsigázottabbá vált, nappalok és éjszakák összemosódtak előtte. Egy hajnalban aztán, amikor már teljesen lesoványodott, és szánalmas mivoltában nem is emlékeztetett egykori önmagára, csillogást pillantott meg a messzeségben.
Hát csodák csodája, ott tündökölt a pompázatos ezüsttojás. Akkora volt, mint egy város; friss szélben hajladozó, kókuszdióktól dúsan roskadozó pálmafák övezték, és tiszta, kék tó feküdt mellette, mint egy darabka földre hullott égbolt.
A király könnyezni kezdett megkönnyebbülésében, s mivel teljesen kiszáradt már a vándorlásban, vörös homokszemek peregtek a szeméből. Megmaradt erejét összeszedve továbbvánszorgott, ám hiába – a tojás egyre csak távolodott, és ő nem bírta utolérni. Egyszer aztán elhomályosult, és mintha a Nap szárította volna fel, hirtelen elenyészett.
Összetörten roskadt a homokba az Ezüstkirály, mikor rájött, hogy délibábot követett, és elátkozta magát a kapzsiságáért, ami a halálba vezette. Forrón tűzött rá a nap, és őt nem érdekelte többé semmiféle tojás: azért fohászkodott már csak az istenekhez, hogy kíméljék meg nyomorult életét, és vezessék vissza otthonába. Abban a pillanatban könnyű szellő támadt, ami friss víz illatát hozta magával.
A király erőt vett magán, tántorogva felemelkedett, és egy hosszú, kék szalagot pillantott meg nem is olyan távol, a homokdombok között. Ha délibáb, hát délibáb, de ha nem, akkor talán még van reményem hazatérni, gondolta, s reszketeg lábbal elindult a kék szalag felé.
S láss csodát, az nem csalta meg, mint a varázslatos ezüsttojás, hanem egyre szélesebbé vált. Amikor a folyó partjához ért – mert folyó volt az a sivatagot díszítő kék szalag - térdre rogyott, ivott a tiszt vízből, aztán a kimerültségtől mély álomba merült.
Sülő hús ínycsiklandó illatára ébredt, s amikor kinyitotta a szemét, három idegent pillantott meg maga mellett, akik egy jól megrakott tüzet ültek körül. A tűzön nyársra húzott birkacombot forgattak, annak volt ilyen finom illata. Nem messze egy kis bárka ringatózott a vízen, ami temérdek ezüsttel volt megrakva.
Az idegenek illőn köszöntötték a lerongyolódott királyt, és maguk mellé invitálták, hogy megosszák vele ételük. Elmesélték neki, hogy kereskedők, akik távoli országból hajóztak erre a vidékre, mert úgy hallották, hogy él itt egy kapzsi király, aki mindent megad egy kis ezüstért. Miközben aztán bárkájukkal a folyamon hajóztak, meglátták a parton fekvő szerencsétlent, és kikötöttek, hogy segítsenek neki.
A király szeméből örömkönnyek potyogtak, amikor rájött, hogy véget értek hányattatásai. A víz, aminek partján ültek, az Ezüst-folyam, s a három vándor kereskedő bárkáján könnyedén hazajuthat. Dehogy foglalkozott ő már a bárkán felhalmozott temérdek ezüsttel – csak azon örvendezett hogy hamarosan újra otthonában lesz. S amikor útra keltek, úgy húzta az evezőket, hogy útitársai igencsak elálmélkodtak buzgóságán.
Három nap, három éjszaka hajóztak napkelet felé a folyamon, s az egyik hajnalon a királyt csodálatos látvány fogadta. Mert a felkelő Nap, mint egy hatalmas madár, lassan kibontotta fényszárnyait a látóhatár mentén – s ahogy a magasba emelkedett, mint valami hatalmas, ezüst tojás, ott tündöklött alatta a palota.
Bizony hullottak a király szeméből a könnyek, amikor belépett a tróntermébe. Szolgái ráadták palástját, elfoglalta ezüsttrónusát, és maga elé hívatta a három kereskedőt. Azok reszketve borultak térdre, mikor megismerték, mert még emlékeztek rá, hogyan nevezték kapzsinak, és azt hitték, nyomban lefejezteti őket. Ám a király ehelyett annyi drágakővel halmozta el mindhármukat, ami sokkal többet ért a bárkájukon hozott ezüstnél.
Aztán kihirdette nagylelkű akaratát, amiről azóta is ismert az egész világ szegényei között: hatalmas szobrot öntetett az isteneknek; minden ezüstkincsét szolgáinak és őreinek ajándékozta, hogy még a legutolsó kisinas is dúsgazdag emberré vált a palotában; az Ezüst-folyamot Hajnal-folyamnak nevezte át; virágoskertjét pedig olyan illatos rózsákkal ültette be, hogy annak sehol nem akadt párja.
Egész élete során nem hagyta el többé otthonát, és olyan nagylelkű királlyá vált, hogy még nemzedékekkel később is emlegették hírét. Azóta is sok szegény ember keresi az Ezüstpalotát a sivatagban, abban reménykedve, hogy ott talán ők is meggazdagodhatnak, de bizony mondom nektek, még senkiről sem hallottam, akinek sikerült volna megtalálnia.
Van filmen Mutáns Krónikák. És én ezt eddig miért nem tudtam? És azt sem hogy Ron Pearman, John Malkovich és Kicsi Miho (más néven Devon Aoki) játszik benne Valahol azt olvastam hogy a Casshern-ben használt látványtechnika jelenik meg benne. Azt a filmet pedig szeretjük Balázzsal jól. Itt a trailer, ami nem sokat ígér, de hát katonáskodós könyvtároskodást, gép elleni küzdelmet a harcot az ősi próféciák miatt ki nem hagynám. ;)
Találtam még filmet. Pici horror
babusnak horror
némi real-life horror
háháááá és ez a legkomolyabb, Mechwarrior4! emlékszik rá mindenki, kemény robotos harcolós videjógéming, kegyetlen idegölő hangokkal?? A bácsi aki közreműködött benne "rendezőként"filmet is rendez, azt gondolja megy neki. Majd meglátjuk, kedves Aristomenis Tsirbas. Címe:Battle of Terra Trailer nuku! :)
nem várom, mert a könyvet sem szerettem, de a Da Vinci kód tűrhető adaptációja után, adok neki esélyt. A könyvet ott is utáltam, de a film kellemes disney mozidélutános hangulatot hordoz. Talán ez is. (ne akarjon senki sem meggyőzni, hogy de hát ez is lehet, Umberto Eco: Foucault inga, csak ennyi a válaszom)
ZümmZümmnyamnyam 2!!! OMG!!!
ICEAGE3 Dawn og the dinosaurs
Malacok!!! G-force
Ésééséséséss: ez nem lehet igaz, hogy végre egy filmben : http://www.imdb.com/title/tt1152836/
Hol volt, hol nem volt, túl minden földi birodalmon, a világ legszéléhez közel, volt egy hatalmas rengeteg, és ennek a rengetegnek a közepén egy aprócska rét. Itt éltek a virágtündérek.
Minden télutón, amikor a rétet még puha hótakaró borította, egy aprócska virág dugta ki bimbóját a fehérségből. Lassan az égnek nyújtózott, kibontotta szirmait, és a szirmok közül előugrott a Hóvirág-tündér.
Hóvirág szertelen táncot lejtett a rét fölött, és fehér talpacskájának érintésére itt is, ott is olvadozni kezdett a hó. S amikor az egész rétet végigtáncolta, leült kedvenc fatönkjére, hüvelykujjai közé vett egy fűszálat, és szelíd dallamot zümmögött rajta, amire a többi tündér is ébredezni kezdett.
Nyíló virágok szirmaiból bújtak elő mindannyian: a félénk Árvácska, a pazar Százszorszép, a szikrázó Gyöngyvirág, a bölcs Ezerjófű, a harmatos Hajnalka, s testvére, az álmodozó Estike, és sorra mind a többiek.
A virágtündéreknek semmire nem volt gondjuk egész éven át: csak nevettek, játszottak és táncoltak, a tavasz kezdetétől egészen az ősz legutolsó napjáig. Akkor megtartották a Télünnepet, visszabújtak virágbölcsőikbe, és azokban szunnyadtak egészen a következő tavaszig. A gondos Tél pedig puha hótakarót borított rájuk, hogy semmi meg ne zavarhassa szelíd szendergésüket.
Emberfia soha nem látta a virágtündéreket, de ha látta volna is, minden bizonnyal a daliás Kardvirág, és a szende Nefelejcs szerelmes táncát csodálta volna meg legjobban. Amikor Csengettyűvirág csilingelésére Kardvirág megpörgette feje felett csillagfényből kovácsolt pengéjét, s Nefelejcs pergő, kék sziromszoknyájában körültáncolta, az olyan volt, mintha maga a bársony éjszaka simogatta volna végig a földre szállt Holdat.
Így ment ez számolatlan időkön át.
Ám egyik télen szokatlan dolog történt. Rossz szél támadt fel, és valahonnan a rengeteg legsötétebb fertálya felől három apró virágmagot fújt a rétre. S amikor következő tavasszal Hóvirág eltáncolta táncát, és kedvenc fatönkjén ülve megzümmögtette fűszálát, három ismeretlen virág bújt elő a földből.
Vörös volt az első, s egy tündérasszony lépett ki belőle. Ő volt Rózsa, aki izzó palástként viselte magán szíve gőgjét. Fehér volt a második, s egy tündérférfi lépett ki belőle. Ő volt Mákvirág, akinek hófehér sziromruhája romlott lelket takart. És sárga volt a harmadik, amiből egy csúf, nagyorrú tündérmanó lépett ki. Ő volt Büdöske, aki hajlott háttal szolgálta gazdáit.
A virágtündérek megörültek a jövevényeknek, táncolni, énekelni és játszani hívták őket, hogy együtt köszönthessék az új tavaszt. Ám a vörös Rózsa megvetően nézett rájuk, és rögvest parancsolgatni kezdett.
Puha fűszálakból trónust fonatott, királynőnek nevezte magát, Mákvirágot tanácsadónak, Büdöskét pedig kikiáltónak. Ezután fenséges színe elé hívatta a virágtündéreket, és örök hűségre eskette őket. A tündérek nem ellenkeztek: soha nem játszottak még ilyet azelőtt, és vidáman fogadtak mindent, ami új. De varázslatos teremtmények lévén semmi nem kötötte le őket sokáig, így másnap, amikor elszállt az újdonság öröme, új játékba akartak kezdeni.
Ám Rózsakirálynő dühösen toppantott, mert hallani sem akart ilyesmiről. A jólelkű tündérek kedvük ellenére folytatták a hódolást és hajbókolást, de mivel ugyanez történt harmad-, negyed-, és az összes elkövetkező napon is, lassan fáradni és hervadozni kezdtek. Egyedül Kardvirág és Nefelejcs nem hervadoztak, mert egymásból fakadó szerelem-játékuk minden másnál jobban éltette őket.
Nefelejcs örökké üde, szelíd szépsége tűnt fel Mákvirágnak, amikor úgy döntött, megszerzi magának a tündérlányt. Hiába menesztette azonban hozzá Büdöskét mézesmázos ígéretekkel, hiába küldött a leánynak mákvirág-porral hintett, ezüst pókhálóból szőtt finom ruhát ajándékba, Nefelejcs szívét nem sikerült meghódítania.
Ekkor aztán mást gondolt: romlott lelke minden ármányosságát összeszedte, és andalító szavakat suttogott Rózsakirálynő fülébe Kardvirág daliásságáról, szíve nemességéről, karja erejéről, és arról, hogy minden tündér közül ő illene leginkább királynője oldalára. Rózsa izzó gőgjét lassan tűzzé fokozta, s végül elérte célját – felkeltette úrnője vágyát Kardvirág iránt.
Így történt, hogy a királynő magához hívatta a tündérifjút – alkonyi nap véréből szárított porral szórta meg orcáját, hogy még kívánatosabbnak látsszék –, és olyat tett, amit még soha azelőtt: táncra kelt Kardvirág előtt.
Izzó fekete, és tébolyvörös lánggal égett Rózsakirálynő; buján és őrjítőn, nyersen, és mégis bódítón. S vad tánca, amiben nem az igaz szerelem lángolt, hanem saját maga iránt érzett, gőgös imádata, felperzselte az ifjú védtelen tündérlelkét.
Onnantól kezdve Kardvirág minden gondolatát Rózsakirálynő töltötte be: nem látott mást, csak sötéten izzó szépségét, nem hallott mást, csak lángja suttogását. Hideg szoborként állt királynője oldalán, és egy pillantást sem vetett többé kedvesére – s hogy így magára maradt, Nefelejcs még a többi tündérnél is inkább sorvadozni, és hervadozni kezdett.
Hiába vigasztalták társai: hiába bolondozott neki Hóvirág, táncolt előtte Százszorszép, akasztotta nyakába legszebb gyöngysorát Gyöngyvirág. Hiába suttogott fülébe bölcs szavakat Ezerjófű, hiába gyűjtötte neki a reggeli harmatot, s font belőle diadémot Hajnalka, amibe Estike alkonyfényt lopott, hogy bíborszínben világoljon; hiába morzsolt neki aranyrögöt a lomha Kőtörőfű csillámporrá, s hiába csilingelt fülébe csengő dalt Csengettyűvirág – Nefelejcs vigasztalhatatlan volt. Csak ült egész nap Hóvirág kedvenc fatönkjén, könnyes tenyerébe temetett arccal, és alig hallhatóan sóhajtozta: - Ne felejts… Ne felejts…
Mákvirág ekkor látta elérkezettnek az időt. Újra elküldte a lányhoz Büdöskét mézesmázos ígéreteivel, amikbe ezúttal a Kardvirág hűtlenségéről szóló szavait is beleszőtte. Ám hiába ármánykodott kitartóan heteken, hónapokon át, Nefelejcs szerelmét mégsem sikerült elnyernie.
Így telt, múlt az idő, míg lassan elérkezett Télünnep estéje; és ekkor jött rá végre Mákvirág, hogy a lány szívét soha nem fogja meghódítani. S mivel nem szokott hozzá, hogy akarata bármikor is beteljesítetlen maradjon, szörnyű düh tört rá.
Minden aljasságát összeszedte, és mákonyos szavakká formálta, amiket Rózsakirálynő fülébe csepegtetett. Nefelejcs gonoszságáról beszélt, arról, hogy a lány még mindig szerelmet érez Kardvirág iránt, s hogy visszaszerezhesse a tündérifjú szívét, aljas tervet forral Rózsakirálynő elveszejtésére.
A királynő hitte a gonosz szavakat, és éktelen haragra gerjedt – még vörös szirmai is feketévé váltak dühében. Felemelkedett puha fűszálakból fonott trónusából, és olyan táncot lejtett Kardvirág előtt, amit ember, s tündér soha nem látott azelőtt. Nem volt abban a táncban már gőg, sem buja csáberő – csak szíve feneketlen gyűlölete Nefelejcs iránt.
A csillagok zokogva futottak szét a táncot látva, s még az öreg Hold is felhőkkel takarta el arcát rémületében. A királynő pedig csak táncolt és táncolt, s Kardvirág szeme feketévé vált, mint az éjszaka. A megbabonázott ifjú vakon és remegve lépdelt Nefelejcs elé, elővonta csillagfényből kovácsolt pengéjét, s még mielőtt a többi tündér bármit is tehetett volna, elvágta szerelme életét.
A penge nagyot csendült, és elenyészett, s az eldugott rétre néma csend borult. Csak Nefelejcs tépett, kék ruhájának szirmai hullottak lágyan a puha földre.
Mikor a tündérek magukhoz tértek döbbenetükből, némán felnyalábolták a tündérlány könnyű testét. Szelíden virágbölcsőjébe fektették, és szótlanul, mintha bársony sírjaikba feküdtek volna, maguk is szunnyadni tértek. Így tett Kardvirág is, némán és világtalanul, s így a három jövevény. A gondos Tél pedig, aki nem sokkal később érkezett, és akinek semmiről nem volt tudomása, puha hótakarót borított a rétre, mint azelőtt számolatlan éveken át.
A következő reggelen Hóvirág óvatosan kidugta fejét a hó alól, és négy tündér kivételével csendben felkeltette a többieket. Óvatosan összegyűjtötték Nefelejcs tépett virágruhájának szirmait, kézenfogták egymást, és szomorú körtáncba kezdve lassan végigszórták őket a hó felett. Aztán se szó, se beszéd, beléptek a rengeteg sötét fái közé, és örökre elhagyták rétjüket.
Hová tűntek? Nem tudhatjuk, és azt hiszem, soha többé nem is fogjuk megtudni már. Egyetlen dolog biztos csak: az, hogy túl minden földi birodalmon, a világ legszéléhez közeli sötét rengetegben van egy aprócska, elhagyott rét, s a réten egy egész évben befagyott, kék tó, aminek olyan színe van, mint a nefelejcsnek a tavaszi mezőn – s amit senki emberfia nem látott még azelőtt, és nem is fog, amíg világ a világ.
Élt egyszer a messzi északon, Urt falvában egy Jan nevű ifjú. Szép szál legény volt, magas, vállas, lenszőke hajú – talán csak az arca volt egy kicsivel sápadtabb a kelleténél, mint azoké, akik éjszakánként túl gyakran bámulják a bánatos Holdat. Ez a Jan egy beteg öregasszonnyal lakott együtt, aki szülei halála után, még csecsemőként vette magához; s akit anyjaként szeretett. A falu szélén, egy düledező kunyhóban élték nyomorúságos életüket – Jan kora reggel befogta a rosszul összetákolt szánba egyetlen, öregecske szamarukat, s esténként nehéz rönkökkel megrakodva tért vissza a falu körül elterülő sűrű, sötét erdőből. A fa eladásából származó néhány rézgarasból tengették kettejük szegényes kis életét.
Ám azon a télen, hogy Jan huszonegy éves lett, az asszony betegsége súlyosabbá vált. Fehér arcán lázrózsák nyíltak, s minél élénkebbé lettek ezek a virágok, ő annál gyengébbé és tehetetlenebbé vált. Három napig fényesen tündököltek a rózsák, aztán egyszer csak elhervadtak – s halálba sorvadt velük Jan szeretett nevelőanyja is.
Az ifjú vigasztalhatatlan volt; ám mivel élénken élt benne nevelőanyjának élet iránti szeretete, nem hagyta el magát. Újult erővel vetette magát a munkába: hajnalban még korábban indult el az erdőbe, s csak jóval az erőtlen, északi Nap lenyugvása után tért haza, hogy boldogtalan, álom nélküli alvásba zuhanjon.
Hogy nyomora csak még teljesebb legyen, a következő évben az öreg szamár is elpusztult – s Jan, pénz és választás híján, azontúl saját magát volt kénytelen befogni a hámba.
Tavasszal és nyáron volt a legkönnyebb dolga: az ember szíve ilyenkor könnyű, s csak úgy repül a munka. Néha még arra is jutott ideje, hogy alkonyatkor, a kidőlt-bedőlt falak árnyékéban farigcsáljon ezt-azt; pipaszárat, sótartót, ostornyelet, s más apróságokat, amiket pár garasért el tudott adni. De a tél kegyetlen volt. A hóban nehéz volt a járás, a kemény fagy az izmokba lopódzott, és Jan jóval kevesebb fát tudott ilyenkor hazahozni, mint nyáridőben. Ráadásul a fekete törzsű, halott fák, s a száraz reccsenés, amikor elzuhannak, valamiért mindig eszébe juttatták nevelőanyja halálát – a bánat ólomsúllyal terhelte tagjait, és az emlék rátelepedett lelkére.
Azon a télen történt, hogy az ifjú egy fekete pillangót látott meg, amely egy halott bokor göcsörtös ágain ült. Először hinni sem akarta az évszakba nem illő tüneményt, de amikor közelebb lépett hozzá, a pillangó ellibbent az ágról. Jan tátott szájjal figyelte a csodát: a hó felett táncoló fekete pillangó olyan volt, mint maga az élet árnyéka. Az aprócska lény beljebb rebbent, a fák közé, és az ifjú megbabonázva követte. Esztelen gondolat villant belé hirtelen: ha elfogja és magánál tartja a lényt, véget ér a tél; a fák kirügyeznek, és elolvad a magány, amely jégbilincsbe veri ifjú szívét.
Egyre beljebb és beljebb lépett hát a sűrű erdőbe, s a pillangó csalárdul újra és újra ellibbent előle. A Nap lassan hanyatlott a nyugati égbolton, a fák közé beszöktek az éjszaka árnyai, de az ifjú elméjére béklyót vert a varázslatos lepketánc. Végül az alkonyat utolsó fénye is elpárolgott, felszárították a hideg csillagok, s a pillangó beleolvadt az éjszakába.
Jan agyáról lehullott a béklyó, s a révületet egyszerre csak rémület váltotta fel. Fogalma sem volt, milyen mélyre hatolt be az erdőbe, de tagjait ólmos fáradság töltötte el – érezte, hogy a faluba már nincs ereje visszatérni. Túl messzire kellett volna gyalogolnia, s a tél máris próbálgatta fagykarmait sápadt bőrén. Egyetlen esélyének a szán tűnt, s a pillangó megjelenéséig felhalmozott fa.
Elindult hát visszafelé, lépés lépés után, a sűrű hóban. A hideg egyre keményebb lett, a csillagok egyre közelibbek, s a remény egyre távolibb. Ám nevelőanyja szavai az élet szeretetéről újra és újra felizzították szívét, s felmelegítették a vért ereiben. Végül, mikor ereje már majdnem teljesen elhagyta, s alig vonszolta magát, elérte a szánt.
Reszkető kézzel gyújtóst keresett, aztán tüzet csiholt. A fáradtság majdnem erőt vett rajta, de nem engedett neki: jól megrakta a tüzet, hogy a láng majdnem a fák koronájáig felcsapott, aztán beburkolózott nehéz ruháiba és mély álomba zuhant.
Úgy érezte, csak egy percet aludt, de amikor felriadt, a lángok már alig pislákoltak. Feltápászkodott, hogy vessen rájuk néhány ágat, s csak akkor vette észre a tűz másik oldalán üldögélő öregembert.
Teljesen kopasz volt ez az ember, szemöldökére dér tapadt, arca fehér volt, mint a szűz hó, szeme pedig hideg és rejtélyes, mint egy befagyott patak. Fekete köpönyegbe burkolózott, s egyenes háttal ült az egyik fatönkön.
Jan meglepődött, de mivel nem tétovázhatott, hát legelőször is ágakat vetett a tűzre. Csak mikor végzett a lángok felszításával ült vissza a helyére, szemben a néma idegennel.
- Adjonisten öregapám – köszöntötte illedelmesen, de az öreg nem válaszolt; csak nézte csendesen a tüzet, mintha a lángok tánca elvarázsolta volna.
Jan furcsállotta a viselkedését, de nem szólt. Ám az álmosság újból kerülgetni kezdte, s tudta, ha elalszik, akkor lehet, hogy soha többé nem ébred fel. Nem merte a furcsa idegenre bízni a tűz táplálását; ki tudja, miféle, s hogy nem nyomná-e el őt is az álom? Úgy döntött, hogy szóval tartja váratlan vendégét, s megpróbál ébren maradni. Az öregember olyan furcsa volt, hogy Jan zavarban érezte magát, de végül azért csak ráakadt a szavakra.
- Milyen átkozottul hideg van – mondta.
Az öreg nem szólt, nem is ingatta a fejét, ám tekintete az ifjúra rebbent, aki ettől felbátorodott és folytatta:
- Gonosz egy évszak ez a tél.
- Már miért lenne gonosz? – szólalt meg erre hirtelen az öreg, és Jan úgy érezte, megfagy az ereiben a vér. Az idegen hangja úgy recsegett-ropogott, mint a folyókon zajló jégtáblák, s szavai nyomán jeges szél rázta meg körülöttük az erdőt. Mintha még a tűz is összehúzódott volna. Ám ez csak egy szempillantásig tartott.
- Mert télen minden halott – felelte Jan halkan, rekedten. – Az erdő, a szív, a szerelem… Még a csillagok is, odafent.
Az öregember szomorúan ingatta a fejét.
- A tél semmivel sem gonoszabb, mint a többiek – mormogta, és hangja most az előbbitől eltérően csakugyan egy fáradt öregemberének tűnt. – A télre ugyanúgy szükség van, mint a többi három évszakra.
- Nekem ugyan nincs szükségem rá – morogta Jan. – Én jól megvolnék nélküle.
Az öreg némán nézett, szeme hidegebb volt a legtávolibb csillagoknál is. Végül így szólt:
- Legyen akaratod szerint.
Azzal felállt (köpönyege sötéten rebbent, mint egy fekete pillangó szárnya), s a következő minutumban már híre-pora sem volt. Jant egyszerre csak varázslatos álmosság fogta el, ám hiába küzdött ellene, néhány szívdobbanás alatt elaludt.
Mikor hajnalban felébredt, a tűzből már csak egy vékonyka füstcsík maradt, de ő furcsamód mégsem fázott. A parázs felszisszent, és Jan észrevette, hogy a fák ágairól csepp csepp után hullik a víz. Beköszöntött a tavasz. Jan hálát adott az Öregistennek, aki megóvta őt attól, hogy a téli erdő eleméssze – felpakolta a szánt, befogta magát a hámba, és a furcsa öregemberen töprengve visszatért a faluba.
A tavasz első napjától kezdve aztán varázsütésre minden megváltozott.
A következő alkonyatkor a kidőlt-bedőlt kerítések mellett Jan valami furcsát pillantott meg a fűben. Lehajolt, hogy megnézze mi az, s egy hegyes bronzdarabot talált, ami a fekete földből állt ki. Kicsit megkapargatta, és rájött, hogy a bronzdarab egy ládika sarkát védi. Izgatottan szaladt a házba ásóért, és kifordította a földből az aprócska jószágot. Valami furcsa, fekete színű fából készült, állapította meg álmélkodva; a külsején díszes faragás látszott egy behavazott, téli erdőről. Úgy gondolta, már maga a ládika is olyan értékes, amilyen ritkán fordult meg a kezében, ám igazából csak a fedél felnyitása után ámult el – mert csodák csodája, a ládika tucatnyi csengő-pengő ezüsttallért rejtett.
Jan fejében egy pillanat alatt millió gondolat csírázott ki. Rablók hagyták vajon ott az ezüstöt, még réges-régen? Egy elfelejtett király kincsét találta meg? Vagy egy gazdag kereskedő életen át kuporgatott vagyonára bukkant? De aztán, ahogy a ládika fedelébe faragott téli tájra pillantott, eszébe jutott az előző éjjel furcsa öregembere, az ígéret, meg a varázslatos álmosság – és már tudta, hogy kinek köszönheti a kincset. Vén garabonciás lett volna az öreg, vagy valami kósza erdei tündér? Varázsló, aki emberek sorsát alakítja? Vagy maga az Öregisten álruhában? Jan nem tudta eldönteni, de nem töprengett sokat. Ha így alakultak a dolgai, ám legyen: az öreg minden bizonnyal ugyanolyan könnyen vissza tudná venni az ajándékát, mint amilyen könnyen adta, s ez feleslegessé tesz bármiféle aggodalmaskodást.
Elásta hát az ezüsttel telt ládikát a szemétdomb mellé, és egész éjszaka a szoba sötétjét bámulta; szívét olyan erővel töltötte el a szabadság érzése, mint azelőtt még soha. Az ajtó alatti résen beszűrődött a Hold sápadt fénye, s ezen, mint valami ezüst folyón sodródott a szobába a tavasz illata.
Jan jól sáfárkodott javaival, s nem sok idő kellett hozzá, hogy módos gazda váljon belőle. Az aprócska kunyhó helyére erős kőházat építtetett, béreseket fogadott fel, akik kijártak helyette az erdőbe, s hamarosan olyannyira jól ment neki, hogy minden ezüsttallérja három másikat fiadzott. Ám gazdagsága ellenére megőrizte szerénységét, s ezért nem volt olyan ember a faluban, aki ne foglalta volna imába nevét az Öregisten előtt.
Teltek múltak az esztendők, s beköszöntött a nyár. Jan hajába őszes szálak vegyültek, s szemöldöke fölé keskeny árkokat vájt a gond – de az évek ugyanakkor tudást és bölcsességet csepegtettek elméjébe. Kutyabőrt szerzett a királytól, és nemesi levelet; címeréül egy felhőt választott, amiből három hópehely hullik alá, a távoli világra. Feleségül vette a falu legmódosabb gazdájának leányát, s bőséges gyermekáldás követte frigyüket.
Az évek úgy hullottak alá a múlt feneketlen kútjába, mint a száraz falevelek, s Jan életére hamarosan az őszi nap fénye hullott. Az egykori ifjú megöregedett – haja megőszült, elvékonyult, s a szél úgy játszott vele, mint a kukoricacsuhéval. Izmaiból kikopott az erő; válla megereszkedett, s bőre is ráncossá vált – ám tekintete lelkes maradt és csillogó, mert az élete szép volt, mint egy álom. Gyermekei felcseperedvén a maguk útjára léptek; gyermekeket nemzettek ők is, és a család egyre csak gyarapodott a bőségben. Legidősebb fia, akit gondosan kitanított a világ dolgaira, az esztendők múltával átvette kezéből a család irányítását; s attól fogva öreg-Jan csak ült naphosszat a tornácon, kényelmes karosszékében, és mosolyogva tűrte, ahogy a bágyadt északi Nap az arcát melengeti. Az élet teljes volt, s már csak a csendes várakozás maradt hátra.
Az ősz azonban nem fordult át télbe.
Gyermekei lassan elhaltak; unokái vették át a helyüket, s idővel ők is elhagyták az árnyékvilágot. Öreg-Jan csak éldegélt az örök őszben – olyan volt, mint egy kiszikkadt, évszázados tölgy, amelynek ereiben már alig csordogál az élet, de mégsem roppan meg önnön súlya alatt. Körülötte cseperedtek és elhaltak szerettei, s ő, hogy oly sokuk halálát végig kellett néznie, lassan megkeseredett. Évek teltek el, vagy évszázadok? Öreg-Jan nem tudta már követni az idő múlását: az arcok összefolytak előtte, idegenné váltak, s ő úgy érezte magát, mint egy árva kisfiú, akit a sötét erdőben felejtettek.
Egyszer aztán zavaros álmot látott, amely után kótyagos fejjel ébredt fel az éjszaka közepén. Megpróbált visszaemlékezni, de csak foszlányokat sikerült megragadnia az álom szövedékéből: a fekete égből hulló hópelyheket, egy befagyott patak hidegét, és egy táncoló árnyat a vakító fehérségben. Aztán felrémlett benne az emlék az öregemberről, és egyszer csak minden gondolata a helyére került.
Még azon az éjszakán összepakolt, és elhagyta a falut. Az északi szél hűvösen simogatta az arcát, és ebből tudta, hogy jó irányba tart. Hetekig botorkált; gyökereket evett, meg áfonyát, és elhullott madarak tetemeit, mert tudta, hogy semmi nem árthat neki. Végül elért a világ legvégére, az égbe nyúló hegyszirtek lábához, ahol a legendák szerint az Öregisten született.
Nehéz volt az út felfelé, de a reszketeg öreg-Jant egyszer sem fenyegette veszély. A világ elhalványult körülötte: csak a cél lebegett szeme előtt, az öregember arca. Végül elért a legmagasabb hegy csúcsára, ahol a milliárd csillag olyan közel volt, hogy egy magasabb ember talán le is tudott volna szedni közülük néhányat. Egy fekete márványtorony állt ott; azon egy fekete ajtó, s a fekete ajtón egy fekete kopogtató. Öreg-Jan reszketeg kezével megragadta a nehéz kopogtatót, és hármat koppantott – majd rövid várakozás után egy negyediket is. S az ajtó kitárult, és ott állt előtte az öregember. Ugyanolyan volt, mint amikor sok-sok évvel azelőtt, ifjúkorában találkozott vele: fehér arcú, egyenes hátú, fekete köpönyegbe burkolózó. Szeme fagyottan csillogott dér-szemöldöke alatt.
- Tévedtem – motyogta erőtlenül öreg-Jan, és bár még sok mást is akart mondani, nem jött ki több szó a száján.
A furcsa öreg jégszeme megolvadni látszott egy pillanatra, de aztán újra befagyott. Nem szólt, csak hátralépett, beleolvadt a torony sötétjébe, mint egy fekete pillangó az alkonyatba. Az ajtó döndülve becsukódott, és öreg-Jan szívéből eltűnt a keserűség, mert tudta, hogy már meghalhat.
Hátat fordított a toronynak és elindult visszafelé. Nem járt még messze, amikor aprócska, hideg tűszúrást érzett a nyakán. Odakapott, és egy vízcsepp maradt az ujja hegyén. Hátranézett még utoljára, és ámulva látta ahogy odafent, a torony sötét árnya felett, mint hópelyhek, lágyan hullani kezdenek a csillagok.
Nehezen tudnám megfogalmazni, mi nekem az akitől a következőkben idéznék, nem nevezhetem barátnak a szó klasszikus értelmében, de többnek érzem egy kedves ismerősnél. Ő is építgeti a házam, a kertem szépséges szavaival, soha meg nem írt ódáival melyeket nekem címez, hát most elloptam néhány szavát, hogy ti is lássátok.
"Az ódaírás nehéz, és embert próbáló feladat, ami sokszor évekig, ne adjisten évtizedekig is eltarthat. Az ember sokszor elakad, nem találja az odaillő szavakat. Ilyenkor egy kicsit pihentetni kell a témát, és valami másba fogni, ami eltereli a figyelmet. Az alábbi kurta mese egy ilyen ódaírói-válság eredménye.
(Címadásban soha nem voltam jó, ezért ha valakinek van ötlete, azt szívesen fogadnám.)
***
Réges-régen, az idők hajnalán, amikor a világ fiatal volt, az aranykoronás Nap és az ezüstarcú Hold még a földet járták. Pásztorai voltak az állatoknak – a Nap a világosság, a Hold pedig az éjszaka teremtményeinek – s olyan jól végezték a dolgukat, hogy akkoriban semmi viszálykodás nem volt a fajok között.
Fivérek voltak és költők mindketten, így hatalmuk révén tehetségük legjavával ruháztak fel az állatokat: a gepárdot kecsességgel, az elefántot bölcsességgel, a tigrist szépséggel, az antilopot ártatlansággal, és így tovább. Ám a foltos hiénát valahogy kifelejtették.
Szégyenkeztek is a hiénák sokáig, hogy nekik semmi nem jutott, amivel kitűnhetnének a többi állat közül. Végül királyuk bátorságot gyűjtött, és a Hold elé járult.
- Ó, nemes, ezüstarcú Hold – kezdte mondandóját. – Nézz végig az állatok között, s ámuldozz, mert mindegyikükben van valami, amit csodálni lehet. A gepárd kecses, az elefánt bölcs, a tigris szép, az antilop ártatlan. Csak mi, hiénák vagyunk szerencsétlenek, mert foltjaink rútak, hátsó lábaink rövidek, s ezért csak koslatunk, ráadásul bűzünk miatt elkerülnek a többi állatok. De mi is kerüljük őket, mert szégyelljük magunkat előttük.
Elgondolkozott a Hold a hiéna-király beszédén, és megsajnálta az elkeseredett állatot. Felkereste fivérét, a Napot, megtanakodták a dolgot, és harmadnapra magához hívta a hiéna-királyt.
– Király – mondta neki –, a gepárd kecses, az elefánt bölcs, a tigris szép, az antilop ártatlan. Mind csodálni való tulajdonságok. Ám neked engesztelésül, hogy kifelejtettünk az állatok közül, olyan ajándékot adok, ami felülmúlja mindezeket. Felruházlak téged – de egyedül csak téged, a királyt – a nevetés adományával.
A hiéna-király nagyon megörült, amikor ezt hallotta, s onnantól kezdve a hiénáknak nagy becsülete volt a földön. Az állatok versengve törekedtek rá, hogy megörvendeztessék a királyt, mert csengő kacagása visszhangot vert a szívükben, és fiatalságot varázsolt inaikba.
Ám ahogy az idő telt, és a világ is cseperedni kezdett, megjelent a vidéken az emberek faja. Kegyetlen nép volt. Városokat emelt a pusztában, s válogatás nélkül vadászta az állatokat, és egymást. Tetteiktől elszomorodva a Nap és a Hold elhagyták a földet, és felszálltak az égi világba.
Onnantól kezdve nem volt pásztora az állatoknak. S ahogy múlt az idő, már nem törekedtek arra, hogy megörvendeztessék a hiéna-királyt; helyette inkább eltanulták az embertől annak tulajdonságait. A gepárd kecsességét megrontotta a vérszomj, az elefánt bölcsességét a lustaság, a tigris szépségét a gőg, az antilop ártatlanságát a gyávaság – s a hiénák szívét az irigység.
Irigykedtek a királyukra is, aki – bár rég elfelejtette már, kitől kapta őse az ajándékát – a Holdra nézve minden éjjel csengőn kacagott. Irigyelték tőle nevetését, nem bírták elviselni, hogy csak királyuk rendelkezik az adománnyal, s ostobaságukban végül arra jutottak, hogy ha megízlelnék a húsát, ők is megtudhatnák a nevetés titkát. Így történt, hogy egy éjjel összegyűltek, királyukra rontottak és utolsó porcikájáig felfalták.
Azon az éjjelen az ezüstarcú Hold nem hallotta a hiéna-nevetést, ezért letekintett a földi világra. Amikor meglátta, mi történt, ezüst sikolyt hallatott dühében, amitől az állatok nyüszítve kucorodtak össze félelmükben, és az emberek rémálmokat láttak városaikban.
S a Hold megátkozta a hiénák nemzetségét. Szívükbe ültette az irigység mellé a gepárd vérszomját, az elefánt lustaságát, a tigris gőgjét, az antilop gyávaságát.
Ám hogy ártatlan királyukat kiengesztelje, lelkét magához emelte az égbe, csillagokból álló udvartartása közé. A hiéna-király azóta is ott van; csengő hangon kacag, s ezzel örök fiatalságot varázsol a Hold szívébe. Nevetését a földön csak a hiénák hallják éjjelenként, akik irigyen próbálják meg utánozni – ám hiába, mert csak vihogni tudnak, amitől minden élő szívébe undor költözik.
Ezért vált kitaszítottá a hiénák faja állatok, és emberek között."
Nézzetek le de szerintem az egyik legszebb Disney betétdal...rendesen belekönnyezek akárhányszor megnézem.
lehet nem múlt el a több évtizedes orosz tanulás nyoma. Gyönyörűűűűűűű...
Как узор на окне Снова прошлое рядом, Кто-то пел песню мне В зимний вечер когда-то. Словно в прошлом ожило Чьих-то бережных рук тепло, Вальс изысканных гостей И бег лихих коней. Вальс кружил и нёс меня, Словно в сказку свою маня, Первый бал и первый вальс Звучат во мне сейчас. Зеркала в янтаре Мой восторг отражают, Кто-то пел на заре Дом родной покидая. Будешь ты в декабре Вновь со мной дорогая…. magyarul:
Elkaptam ezt a szart. 4 napig döglődés. Most talán már a vége felé vagyok, van energiám írni is. De igazából a lényeg ez itt! Köszi Borinak!!!!!!!!!!!! A kedvenc meséim egyike, hallgassátok meg:)
Keresem, és akarom, bármilyen formátumban, Horgas Béla: Egy éj a holdon is túl c. mesejátékát!!! Már írtam a mikulásnak is, hogy soha többé semmit nem kell küldenie, ha ezt megszerzi nekem! Még nem válaszolt.
Brühühhüüüü Na'Congxypant-akarok, Cöxpont cukrázdát, BollBollanyót, Piktor Lajost, Holdkifli kisasszonyt....és a többieket. Mert Na'Congxypanban hull a hó!
